Mozgalmasan telt április első fele Csernicskó István számára: Budapesten megvédte „150 év nyelvpolitikája. A magyar és a vele érintkező nyelvek helyzete a mai Kárpátalja területén (1867–2017): összehasonlító nyelvpolitikai áttekintés” című akadémiai doktori értekezését, Brüsszelben bemutatták Tóth Mihállyal közösen készített, „THE RIGHT TO EDUCATION IN MINORITY LANGUAGES: Central European traditions and the case of Transcarpathia” angol nyelvű kötetét, itthon megjelent „Fények árnyak Kárpátalja nyelvi tájképéből” című legújabb könyve, Németországban pedig egy nyelvi konfliktusokról szóló nemzetközi tudományos konferencián tartott előadást. Az említett események mindegyikéről érdemes volna beszélgetnünk, mi most azonban a németországi konferenciáról kérdezzük a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontjának vezetőjét.
– Milyen rendezvény volt ez, és hogy került oda?
– A VolkswagenStiftung multinacionális vállaltcsoport 3 éven át támogatott egy olyan nemzetközi kutatócsoportot, amely a nyelvi konfliktusokat tanulmányozta Oroszországban, azon belül elsősorban Tatárföldön, illetve Ukrajnában. Az április 16–17. között Giessenben szervezett konferencia a kutatási program záró rendezvénye volt. A projekt német szervezői úgy érezték, érdemes más, a konkrét kutatásban részt nem vett, de a nyelvi konfliktusokkal foglalkozó kutatókat is meghívni a tanácskozásra, hogy más, külső szempontok is érvényesüljenek. Így kerültem oda: a szervezők olvasták több, az ukrajnai nyelvpolitikáról, a kárpátaljai magyarok nyelvi jogairól szóló írásomat, és felkértek, tartsak előadást a rendezvényen.
– A fő téma tehát Oroszország és Ukrajna volt. Nyilván nem független a témaválasztás az ukrajnai eseményektől. Milyen előadások hangzottak el a konferencián?
– Az előadók legnagyobb része Oroszországból és Ukrajnából érkezett, de voltak a konferencián német, amerikai, brit, svéd egyetemekről is előadók. A VolkswagenStiftung által támogatott kutatásban szerepet vállalt előadók azokat az empirikus, elsősorban kérdőíves vizsgálatokból és fókuszcsoportos beszélgetésekből nyert kutatási eredményeiket mutatták be, melyeket az említett kutatási program keretében végeztek. Megtudhattuk például, hogy az Oroszországhoz tartozó Tatár Köztársaságban az orosz mellett a tatár is államnyelvi státusszal rendelkezik, ám egy 2017-ben hozott szövetségi, tehát nem Tatárföldön, hanem Moszkvában született rendelkezés alapján folyik a tatár nyelv visszaszorítása az oktatásban. Az is kiderült, hogy a 2014-ben annektált Krímet az oroszok szintén külön köztársasággá szervezték, melynek három államnyelve van: az orosz, a krími tatár és az ukrán. Ennek ellenére azonban ebben a tanévben már egyetlen ukrán nyelven oktató iskola sem működik a félszigeten, csak néhány osztályban zajlik ukránul a képzés.
– Milyen kutatási eredményekről számoltak be az ukrajnai előadók?
– Nagy érdeklődéssel vártam az Ukrajnából érkezett előadókat, főként hogy az ország egyik legnevesebb, nyelvpolitikai kérdésekben nagyon gyakran publikáló és megszólaló kutató, Larisza Maszenko neve is szerepelt a programban. Az előadásokból azt tudhattuk meg, amit a mindennapokban tapasztalhatunk: folyik az ukránosítás. A kutatási adatok alapján rajzolt kép az, hogy az ukrán nyelv egyre szélesebb körben használatos, egyre többen és többet használják az államnyelvet, és ez a tendencia a társadalmi élet minden területén érvényesül. Azt is elmondták az előadók, hogy az idei elnökválasztási kampány volt az első a független Ukrajna történetében, amikor egyetlen elnökjelölt sem ígérte azt, hogy győzelme esetén az orosz második államnyelvi státuszt kap.
– Ezek szerint nem sok újat hallott az ukrajnai előadóktól.
– Mivel évek óta nyomon követem az ukrajnai nyelvpolitikai folyamatokat, olvasom a szakirodalmat, járok konferenciákra, nem is arra voltam kíváncsi, hogy milyen adatokat ismertetnek a kollégák, hanem arra, hogyan értelmezik és magyarázzák azokat. Azt már megszoktam, hogy itthon, Ukrajnában az ukránosítást erkölcsi kötelességként, az eredményeit pozitív folyamatként értékelik, és a kisebbségi nyelvek beszélőinek jogaival nem foglalkoznak. De arra számítottam, hogy egy nyugati országban szervezett konferencián, orosz és nyugati kollégáikkal szemtől szembe találkozva az ukrajnai nyelvészek megpróbálják érvényesíteni a nemzetközi szakmai diskurzusban megszokott beszédmódot, és nem az lesz az előadásaik fő üzenete, hogy Ukrajna még nem tökéletes nemzetállam, ezért a nyelvpolitika legfőbb feladata az ukrán mint államnyelv totális hegemóniájának megteremtése. Nem ez történt. Annak ellenére, hogy mindegyik előadó arról számolt be, hogy a kutatási adatok alapján az ukrán nyelv használati aránya egyre magasabb a társadalmi élet minden területén, kevesellték az elért eredményeket, és azt hangoztatták, hogy határozottabb, az ukránosítást erőteljesebben támogató nyelvpolitikát várnak el a politikai hatalomtól, és fel sem merül, hogy eközben a más nyelvet beszélőkre is tekintettel legyenek.
– Az ukrán nyelv történetét ismerve azért van alapja annak, hogy az államnyelv támogatását fontosnak tartják. Vagy nem így gondolja?
– Nem azzal van a gond, hogy erősíteni kívánják az államnyelv helyzetét, hanem azzal, hogy ezt nem a színvonalas ukrán nyelvű termékek és tartalmak létrehozásához nyújtott támogatással szeretnék elérni, hanem elsősorban törvényi előírással, illetve a más nyelvek jogszabályi úton történő tiltásával, azaz kényszerrel, mások nyelvi és emberi jogait figyelmen kívül hagyva. S ha már az ukrán nyelv történetét, elnyomását említette… Megdöbbentő volt számomra az, hogy az Ukrajnában élő előadók egyetértettek abban, hogy a széles körű ukrán–orosz kétnyelvűség a mai Ukrajnában a korábbi korszakok oroszosító politikájának következménye, kiemelve, hogy sok ukrán nemzetiségű azért beszél ma inkább oroszul, mert a Szovjetunió fennállása alatt orosz iskolába járt, és mindezt negatívan értékelték. Ugyanakkor azonban határozottan elítélték – teszem hozzá teljesen jogosan – azt, hogy a Krímen ma már nincsenek ukrán tannyelvű iskolák. Az ukrán nyelv történetét ismerve azt is nehezen értem, miért tartották nagyon pozitív folyamatnak ukrán nyelvész kollégáim azt, hogy az ukrán nyelv egyre több nem ukrán nemzetiségű számára is a leggyakrabban használatos nyelvvé válik az országban, és miért örültek annyira az oktatási törvényben vagy a készülő nyelvtörvényben foglalt erőszakos ukránosító törekvéseknek. Ha ugyanis jogsérelem érte az ukrán nyelv beszélőit a Szovjetunióban akkor, amikor sokakat orosz nyelvű iskolába kényszerítettek vagy az orosz nyelv használatát várták el tőlük a társadalmi élet legtöbb területén, akkor az is jogsérelem, hogy a mai Ukrajna az ukránosítást erőlteti.
– Miről tartott előadást, és hogyan fogadták azt, amit elmondott?
– Mivel a konferencia fő témája a nyelvi konfliktusok volt, arról beszéltem, milyen konfliktust váltott ki a 2017-ben elfogadott új ukrán oktatási törvény 7. cikkelye Kijev és a kárpátaljai magyarok, illetve Ukrajna és Magyarország között. Előadásom központi gondolata az volt, hogy a probléma lényege nem oktatáspolitikai, hanem nyelvi emberi jogi. Mi, kárpátaljai magyarok azért ragaszkodunk a saját nyelvünkön oktató iskoláinkhoz, mert az iskola nem csupán egy olyan intézmény, ahol ismereteket szerez az ember, hanem az identitás alakításának is fontos színtere. Amikor Kijev az anyanyelven folyó oktatás terjedelmét szűkíti, akkor azokat a lehetőségeket is szűkíti, hogy a kárpátaljai magyarok mint kisebbségi közösség, mint csoport megmaradjon. Azt is elmondtam, hogy az államnyelv oktatásának színvonalát nem úgy lehet érdemben javítani, hogy osztályról osztályra egyre több tantárgyat oktatunk ukrán nyelven, hanem a modern nyelvoktatás módszereinek alkalmazásával. Az előadásom után hosszú vita alakult ki, az ukrajnai nyelvészek ugyanis nem értettek velem egyet, a nyugati és az orosz kollégák jelentős része azonban fontosnak tartotta, hogy a kialakult konfliktusban tekintettel kell lenni a nyelvi emberi jogokra és a kisebbség mint csoport kollektív jogaira.
– Alapvető ellentét feszül tehát az ön és az ukrán nyelvészek álláspontja között.
– Vitánk lényege az, hogy más-más nyelvideológiai alapokon állunk. Ők a nemzetállami, egynyelvű és egynormájú szemlélet hívei, akik szerint a nyelvi sokszínűség, a többnyelvűség az állam egységét, biztonságát, területi egységét fenyegeti. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a nyelvi és kulturális sokszínűség érték, a többnyelvűség pedig olyan erőforrás, amely segíti a boldogulást. Ők úgy gondolják, Ukrajna akkor lesz erős, gazdag és biztonságos, ha az ukrán nyelv és identitás abszolút dominánssá válik az országban, én pedig azt szeretném, hogy Ukrajna olyan, gazdaságilag prosperáló jogállam legyen, amely attól függetlenül otthona minden állampolgárának, hogy mi a nemzetisége, vallása vagy anyanyelve. Ez a konferencia azért volt jó, mert az előadások közötti kávészünetekben, illetve az ebédnél, vacsoránál kötetlen formában megbeszélhettük, ki mit gondol a nyelvi konfliktusokról, az egyes konkrét helyzetekről. Azt nem merném állítani, hogy közelebb kerültek az álláspontjaink, de párbeszéd nélkül esély sincs a kompromisszumra és a megoldások közös keresésére.
-hai-
